Csak hallgattam az esküvőtervező csacsogását, és néztem ki a fejemből. Furcsa volt ott állni 19 évesen, esküvői ruhában. Egy nap volt hátra az esküvőmig.
- Ne, nem akarom, hogy hosszabb legyen, félek, hogy elesne - mondta az esküvőtervező a varrónőnek, aki mellettem guggolt, és a ruhám alját igazította. - Mondja, kisasszony, megfelel a virágcsokor?
- Nekem ebből elegem van - borultam ki.
- HeeRin! Maradjon nyugton! - utasított a varrónő.
- De, pont így tökéletes a ruha! Mit kell rajta igazítani még? - érdeklődtem dühösen. - Minden tökéletes, úgy, ahogy eddig!
Ebben a pillanatban nyílott az ajtó, és Jang HyunSeung lépett be rajta.
- Végre valaki, aki normális - néztem rosszallóan az esküvőtervezőre és a varrónőre.
- Sziasztok! - intett közeledve a híres JS.
- Szia! Elérkezett a megmentőm - tátogtam oda neki, mire elmosolyodott. - Kérem haggyanak magunkra - próbáltam udvariasan kitessékelni a zavaró személyeket.
A varrónő és az esküvőtervező kilépett a teremből.
- Hogy vagy? - kérdezte a srác.
- Ramatyul. Nem akarnak leszakadni rólam. Olyanok, mint a piócák - használtam hasonlatot.
Jang HyunSeung elevenen felnevetett.Beléptem az öltözőfülkébe, ami a terem egyik sarkában volt. Hosszú menyasszonyi ruhám helyett egy csőnadrágot és egy egyszerű pólót kaptam magamra. Pár perc után kiléptem az apró fülkéből. HyunSeung az egyik bőrszéken ült hihetetlen látványt nyújtva. Belenéztem a tükörbe, és egy kis szájfényt kentem ajkaimra.
- Ajj, de lefárasztottak... - sóhajtottam egy mélyet, mikor lehuppantam a másik székre.
- Figyelj, nekik ez a munkájuk, és szerintem te is szép esküvőt szeretnél...
- Mi?! Őket támogatod?! Nem engem kellene?! Kössz, igazán számíthatok rád! - csattantam fel.
- Szeretlek - nyögte ki zavartan.
- Barátilag - mondtam az egyértelmű befejezést, és felpattantam a székből.
Ő is feltápászkodott és közelebb lépett hozzám. Hirtelen közelebb hajolt, és megcsókolt. Csókja édes volt. Elbizonytalanított. Akarom én ezt az esküvőt egyáltalán? Szeretem én a vőlegényemet, Choi LeeKi-t? Ellöktem magamtól a barátomat. Az ajkamhoz kaptam, mikor egy könnycsepp gördült le róla. Pofonra lendítettem a karomat. Fájt ez az egész. A csók. Marta a szívemet. A pofon csattant Rancho gyönyörű arcán. Kifutottam a teremből, egyenesen a parkba. Egy nap. Egy nap hiányzott a boldogító igenhez. De tessék! Ennyit a boldogan élünk, amíg meg nem halunk mondatról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése