4.rész~ Fáj...

 - Te meg?! - lökte meg Choi LeeKi Jang HyunSeung-t.
 - Itt vagyok az egyik barátomnál. Mért, talán nem lenne szabad? - érdeklődött teljesen higgadtan a BEAST vezetőtáncosa.
 - Éppen a menyasszonyom az a bizonyos barát?! He?! - kiabált egyre hangosabban. - Tönkretetted az esküvőnket! És még idemered tolni a pofádat?! - üvöltött. Pofonra lendítette karját. Féltettem Hyunt.
 - Nee! - sikoltottam, és Seungie elé álltam. A vőlegényem tenyere a saját arcomon csattant. - És most kifelé! Menj ki a házamból! Tudod mit? Az életembe sem kellesz! Tessék, itt van a nyamvadt kis gyűrűd! - kiabáltam a fájdalomtól könnyezve.
 Megszeppenve, kezével a gyűrűben lépett ki. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte. Lerogytam az egyik székre. Az arcom égett, és szédültem. Hihetetlen erő volt abban a kézben. Sírtam.
 HyunSeung elrohant valahová, de nem tudtam, hogy mégis merre kereshetném. Ebben a pillanatban ő robogott ki a konyhából, jéggel a kezében. 
 - Nagyon fáj? - anyáskodott. 
 Megráztam a fejem. Próbáltam erősnek tűnni, de a könnyeim nem akarták felmondani a szolgálatot.
 - Én... Sajnálom. Ezt az egészet - mondta.
 - Légyszíves menj el - kértem szinte alig hallhatóan.
 - Hogy? Menjek el? - kérdezett vissza Rancho, de tudta, hogy jól értette halk mondatomat.
 Aprót biccentettem, holott én sem akartam, hogy itt hagyjon egyedül. Elment. Kilépett az ajtón. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek nélküle, hisz eddig is ő tartotta bennem a lelket. de, hogy most ő elment, ki fog rám vigyázni? Talán a magány. Úgysem érez semmit. Nem csalódhatok benne.
 Fülledt meleg volt. Szinte fuldokoltam. De nem számított. Minél hamarabb megfulladok, annál kevesebbet kell szenvednem. Az ablakokat függöny takarta. Különösen nem zavart. Sőt! Még nyomasztóbbá tette a levegőt. Úgy éreztem, még mindig nem elég üres a szoba. Kikapcsoltam az áramot, és csak ültem. Vártam, hogy eljöjjön a felszabadítóm. A vég.
 A percek óráknak tűntek. Egy árva lélek sem kopogott be. A kaszás sem. Csak ültem. Mint aki a székhez lenne bilincselve. Mondhatni, agyhalott lettem. Már nem éltem. A napsugarak ostromolták az ablakokat. Kezdett zavarni az egyre beljebb törő fény. Úgy éreztem, már több órát 'raboskodtam', de tudtam, hogy rossz nyomon járok. Még a hülye is megtudta volna állapítani, hogy csak percek teltek el. A telefonom nem csörgött. Nem is várhattam, hisz' ki volt kapcsolva. Azon törtem a fejem, hogy gyorsabb módszerhez kell folyamodnom. Egy kés, avgy egy kis víz megfelel. A tüdőmből feltörő mély zokogás nem akart megszűnni. Már fel akartam adni.
 Felálltam a székről, hogy elmehessek egy késért, ám abban a pillanatban a fejembe nyilallt a fájdalom, és minden elsötétült.